A commonplace booktól az emlékkönyvig: a scrapbook elődei

A scrapbook, ahogy ma ismerjük, 30,5 × 30,5 cm-es papírral és egy doboznyi embellishmenttel, fiatal dolog. A mögötte álló ötlet viszont évszázados: egy üres könyv, amelyet azzal töltesz meg, amire emlékezni szeretnél. Ha visszalapozol a történelemben, a gyűjtőkönyvek egész családjával találkozol. Némelyikük még ma is archívumokban van, egy pedig valószínűleg ott fekszik édesanyád padlásán.

A commonplace book: egy könyv tele olvasott bölcsességgel

A commonplace book személyes jegyzetfüzet, amelybe összegyűjtöd, amivel valahol találkozol, és meg akarod őrizni. Idézetek könyvekből, szólások, versek, receptek, levelek, jegyzetek, néha egy táblázat vagy egy számítás. A neve a klasszikus retorikából ered, ahol a „közhelyek” azok az állandó témák voltak, amelyek alá az érveket és a példákat rendezték.

A különbség a naplóhoz képest fontos. A napló dátum szerint halad, és rólad szól. A commonplace book téma szerint rendezett, és arról szól, amit kívülről hozol be: szerelem, hit, politika, egészség, vagy bármilyen fejezetcím, amit magad kitalálsz. Eszköz arra, hogy emlékezz, és újra megtaláld a dolgokat.

A szokás évszázados, és főleg a reneszánsztól vált népszerűvé. Angliában és máshol is diákok, tudósok és olyan olvasók vezettek ilyen könyvet, akik sok mindent meg akartak őrizni. Volt, aki egész életében vezetett egyet. John Locke filozófus még saját módszert is leírt egy ilyen könyv rendezésére és tárgymutatóval való ellátására, hogy egy idézetet évekkel később is megtalálj.

Később kivágások, rajzok és szárított virágok is bekerültek. Itt kezd láthatóvá válni a vonal a scrapbook felé. Aki ma szép mondatokat gyűjt könyvekből a journaljába, valójában pontosan ugyanezt csinálja.

Az album amicorum: barátság papíron

A második kiindulópont az album amicorum, latinul barátok könyve. Németül Stammbuch a neve, a régi hollandban vriendenboek vagy vrundboeck.

A szokás a tizenhatodik század közepe táján alakult ki, nagy valószínűséggel a wittenbergi egyetemen, Luther városában. A diákok arra kérték tanáraikat és diáktársaikat, hogy írjanak a könyvükbe egy aláírást, egy idézetet vagy egy mondást. Eleinte ez egy biblia vagy egy nyomtatott könyv üres lapjain történt. A kiadók látták az igényt, és extra üres oldalakkal nyomtattak könyveket, később pedig csak üres lapokból álló kis könyvecskéket.

Egy bejegyzésnek állandó részei voltak. Üdvözlés, vers vagy idézet, hely és dátum, személyes jelmondat és az író neve, gyakran a karával és a születési helyével. Sok bejegyzés egy olyan formulával zárult, amely nagyjából ezt jelentette: azért írtam ezt, hogy gondolj rám.

Ami gyakran feltűnik: a szöveg többnyire jobb oldalon állt, a bal oldalon pedig hely volt a képnek. Egy festett családi címer, egy tollrajz, egy papírkivágás, később beragasztott képek is. Aki nem tudott rajzolni, a tizennyolcadik században előre nyomott lapokat vásárolhatott egy egyetemi város metszetével vagy egy diákéletből vett jelenettel. A későbbi albumokba hímzett szegélyek, hajtincsek és préselt virágok is kerültek.

A diákok egyetemről egyetemre utaztak, és vitték magukkal az albumukat. Így több lett puszta emléknél. Egy ismert professzor aláírása ajánlásként működött a következő egyetemen, afféle referencialista, még mielőtt ez a szó létezett volna.

A szokás főleg a német nyelvű országokban, Németalföldön és Skandináviában volt erős. Hollandiában is maradtak fenn alba amicorumok a tizenhatodik századból, holland, francia és latin nyelvű bejegyzésekkel. A hágai Koninklijke Bibliotheek nagy gyűjteményt őriz belőlük.

A barátok könyvétől az emlékkönyvig

A szokás a tizenhetedik század végén megcsappant, de a tizennyolcadik és tizenkilencedik században visszatért, immár a polgárság és a nők körében is. Népszerűvé váltak a dobozban tartott különálló lapok, így egyszerre több barát is írhatott. A tizenkilencedik században a barátok könyve egyre inkább a fiatal nők, később pedig a kislányok dolga lett.

Innen ered a holland poesiealbum, vagyis az emlékkönyv. A neve, ahogy gyakran mesélik, vidám félreértés. Az első könyvecskék Németországból érkeztek, és a borítójukon a Poesie szó állt, ami németül költészetet jelent. Hollandiában ezt úgy ejtették, mint a poes (cica) szóban az oe-t, és így ragadt rajta.

A minta talán ismerős. Egy gyerek, többnyire iskoláskorú kislány, kölcsönadja az albumát a családnak, a barátnőinek és a tanító néninek. Jobb oldalra egy versike kerül, gyakran egy másik albumból átmásolva, olyan aláírással, mint „emlékül a barátnődtől”. Bal oldalra egy emlékkönyvkép kerül, és a betűket díszesen kirajzolják.

Az emlékkönyv is mesél a koráról. A tizenkilencedik században főleg arra intő sorokat olvasol, hogy erényesen és istenfélően élj. A politika is beszivároghatott, például a harmincas és negyvenes évek német albumaiba. Később a hangnem lazább és játékosabb lett.

Fényes képek és viktoriánus ragasztós albumok

Az emlékkönyvképnek saját története van. A tizenkilencedik században a színes litográfia lehetővé tette, hogy olcsón nyomtassanak élénk színű képeket. Angyalkák, virágok, gyerekek, állatok, madarak, pillangók. Ívekre nyomtatták és domborítva stancolták őket, hogy könnyen ki lehessen emelni. Hollandiában glansplaatjes vagy poesieplaatjes a nevük, Németországban Glanzbilder vagy Oblaten, Dániában glansbilleder.

A viktoriánus hölgyek és gyerekek ragasztós albumokba gyűjtötték őket, reklámkártyákkal, üdvözlőlapokkal, újság- és folyóiratkivágásokkal, versekkel és receptekkel együtt. Egy ilyen album közel áll ahhoz, amit ma scrapbookingnak hívunk: nemcsak írás, hanem vágás, elrendezés és ragasztás. A fényképezés megjelenésével fotók is bekerültek, előbb a barátok könyveibe, később saját albumokba.

A ragasztás akkoriban macerás dolog volt ragasztósüveggel és ecsettel. Mark Twain, a lelkes kivágásgyűjtő, ezért szabadalmaztatott egy olyan albumot, amelynek lapjain már rajta volt a ragasztó, és csak be kellett nedvesíteni. Kereskedelmi siker lett.

Grangerizing: egy könyv, amely kinövi önmagát

Egy kissé elfeledett mellékág a grangerizing, más néven extra-illusztrálás. James Grangerről, egy angol lelkészről kapta a nevét, aki a tizennyolcadik században kiadta Anglia életrajzi történetét. Az olvasók maguk kezdtek portrékat keresni a benne szereplő személyekről, és beillesztették őket a könyvbe.

A gyűjtők sportot űztek belőle. Nyomatokat, portrékat és metszeteket vásároltak, néha más könyvekből vágták ki őket, és az összes extra anyaggal együtt újrakötették a könyvet. Egy egykötetes műből így vaskos kötetek sora lehetett. A könyvbarátok körében ezért rossz híre volt: egyetlen kibővített könyvért néha más könyveket tettek tönkre.

Az elv minden scrapbookos számára ismerős. Fogsz valamit, ami már létezik, és a sajátoddá teszed azzal, hogy képeket és papírt adsz hozzá. Az altered book, vagyis egy meglévő könyv, amelyet addig ragasztasz és festesz, amíg saját journal nem lesz belőle, ennek modern unokatestvére.

Miért olyan értékesek ma ezek a könyvek

Ami egykor személyes emléktárgy volt, ma forrás a történészeknek. Egy album amicorum megmutatja, ki kit ismert, hol és mikor. Követni lehet vele egy diák útját Európán át, és látni, mely professzorokat kereste fel.

A könyvek mindenféle korból mutatnak kézírásokat, és azt, hogyan írták az emberek a nevüket, amikor nem hivatalos iratról volt szó. Megmutatják, mely költők és mondások voltak divatban, mit tartottak fontosnak az emberek, és hogyan gondolkodtak a barátságról. A betiltott diáktársaságoknak néha főleg ilyen albumokban maradt nyoma, olykor titkosírással.

Az emlékkönyvekre és a ragasztós albumokra ugyanez igaz kisebb léptékben. Megmutatják, milyen versikéket adtak egymásnak a gyerekek, milyen képeket lehetett kapni, és mit tartottak normálisnak egy adott korban. A múzeumok és archívumok ezért gyűjtik őket, és lehetőleg egészben őrzik meg, mert a sorrend és az összetétel is mesél valamit.

Mit vihetsz tovább a saját könyvedbe

Ezekben az elődökben az a szép, hogy megmutatják, valójában milyen kevés minden változott. Az emberek mindig is meg akarták tartani azt, ami megérintette őket, és megosztani azokkal, akiket szerettek.

• Írd oda, ki, hol és mikor. Ami neked magától értetődő, száz év múlva az lesz az első, amit valaki tudni akar.
• Hagyd, hogy mások is írjanak a könyvedbe. Egy vendégkönyvoldal egy születésnapon kicsiben album amicorum.
• Gyűjts szavakat is. Egy oldal olyan könyvbeli mondatokkal, amelyek megérintettek, egy commonplace book.
• A saját régi emlékkönyvedet tartsd jó helyen: szárazon, sötétben, és ne zárt műanyag zacskóban vagy PVC-tasakban.

Aki valaha versikét írt valaki más emlékkönyvébe, egy hosszú sor tagja. Ez a sor egy wittenbergi diákkal kezdődött, aki egy mondást kért a professzorától.