A kollázs története: Picassótól és Braque-tól Hannah Höchig

Aki a journaljában egymásra ragaszt egy újságcsíkot, egy blokkot és egy magazinból kivágott virágot, olyasmit csinál, ami bő száz évvel ezelőtt még kisebb forradalomnak számított. A kollázs ma annyira hétköznapi, hogy elfelejtjük: valaki egyszer először csinálta meg. A története meglepően szórakoztató, és ad néhány használható ötletet a saját oldalaidhoz is.

Honnan ered a szó?

A kollázs a franciából jön. A coller ige azt jelenti: ragasztani, a colle pedig ragasztó. Maga a szó tehát nem mond többet annál, hogy valami ragasztott.

A művészek, akik naggyá tették a technikát, eleinte egy másik kifejezést használtak: papier collé, azaz ragasztott papír. A kollázs csak később lett gyűjtőnév mindenre, amit egy alapra ragasztasz, legyen az papír, textil, fotó vagy apró tárgy. Ha a mű egyértelműen kiemelkedik a térbe, akkor inkább asszamblázsról beszélünk.

A szürrealista Max Ernst később szárazon megjegyezte, hogy nem a ragasztó teszi a kollázst. Van ebben valami. Nem a ragasztás a lényeg, hanem az, ami akkor történik, amikor egymás mellé teszel olyan dolgokat, amelyek nem tartoznak össze.

Vágni és ragasztani már évszázadok óta szoktak

Picassót és Braque-ot gyakran a kollázs feltalálóinak nevezik, de a vágás és ragasztás jóval régebbi. Japán kalligráfusok már a 12. század táján tépett és színezett papírból összeállított lapokra írták a verseiket, néha arannyal és ezüsttel. Kínában pedig a papírvágás művészete fejlődött ki.

Európában az emberek évszázadokon át mindenfélét beragasztottak albumokba. A 18. században az angol Mary Delany hetvenkét évesen kezdett apró színes papírdarabkákból botanikai „mozaikokat” készíteni. Majdnem ezret készített belőlük. A 19. században viktoriánus hölgyek fényképeket vágtak ki, és rajzolt vagy festett hátterekbe ragasztották őket, évtizedekkel a kubisták előtt. A Valentin-napi képeslapok, a ragasztós albumok és az emlékkönyvek is tele voltak kivágott képekkel.

Hogy mindez sokáig háziipari kézimunkának számított, nem művészetnek, arra később még visszatérünk.

Papier collé Picassónál és Braque-nál

1912-ben történt valami a festészetben. Pablo Picasso és Georges Braque akkoriban szorosan együtt dolgozott a kubizmuson, egy olyan festési módon, amely a tárgyakat síkokra bontja, és egyszerre több oldalról mutatja meg.

1912 tavaszán Picasso festett egy kis csendéletet, amelybe egy darab viaszosvásznat ragasztott, rajta egy nádfonatos székülés mintájával. Az ovális vászon köré kötelet tett keretnek. A valóság egy valódi darabja egy festmény közepén: ez újdonság volt.

Még abban az évben Braque egy boltban fát utánzó tapétát látott. Vett egy tekercset, darabokat vágott ki belőle, és felragasztotta őket egy gyümölcstálat és egy poharat ábrázoló szénrajzra. Ezt tartják az első papier collé-nak. Picasso azonnal lelkes lett. A következő hónapokban együtt több tucatot készítettek belőle, újságoldalakkal, címkékkel, kottákkal, cigarettapapírral és kártyalapokkal.

Miért volt ez annyira különleges? A festő addig mindig festékkel utánozta a valóságot. Most egy igazi újságdarab került a vászonra, igazi betűkkel. Az újságpapír egyszerre volt sík a kompozícióban, egy kis szürke folt, és utalás aznapi hírekre. A játék aközött, ami valami, és aközött, amit ábrázol, tette a kollázst komoly művészeti formává.

Dada: a vágás mint tiltakozás

Az első világháború idején Zürichben összeállt egy művészcsoport, amely nevetségessé akarta tenni a háborút, a polgári rendet és magát a művészetet is. Dadának nevezték magukat. 1916-ban kezdődött a Cabaret Voltaire-ben. Hans Arp a véletlent is bevonta a munkába: papírfecniket ejtett le, és odaragasztotta őket, ahová estek.

A dada gyorsan átterjedt Berlinbe, és ott a kollázs élesebbé vált. A művészek fényképeket vágtak ki újságokból és magazinokból, és új, gyakran keserű összefüggésbe helyezték őket. Ezt fotómontázsnak nevezték. A berlini dadaisták nem művészeknek, hanem szerelőknek tartották magukat: olyanoknak, akik összerakják azt, ami már megvan.

Hannah Höch: az olló mint éles kés

A kör legismertebb nője Hannah Höch (1889–1978). Raoul Hausmann-nal együtt dolgozta ki a fotómontázst, és a feltalálói között tartják számon.

Leghíresebb művének címe már önmagában kollázs: Schnitt mit dem Küchenmesser Dada durch die letzte Weimarer Bierbauchkulturepoche Deutschlands, nagyjából „Vágás a dada konyhakésével Németország utolsó weimari sörhaskultúrájának korszakán át”. Nagy, zsúfolt mű, tele politikusok, katonák és művészek kivágott fejével, közöttük gépekkel, tömegekkel és különálló betűkkel.

Feltűnő a konyhakés. Höch tudatosan használt háztartási képet, és éveken át egy kiadónál dolgozott, ahol kézimunkamintákat készített női lapoknak. Női lapokból, divatképekből és hímzésmintákból vágott ki részeket, és a hatalom és a technika képei mellé tette őket. Így mutatta meg, hogyan ábrázolta a média a nőket, és kérdéseket vetett fel a húszas évek új nőjével kapcsolatban. Tehetsége ellenére a dadán belül kevesebb elismerést kapott, mint férfi kollégái.

Kurt Schwitters és a Merz

Hannoverben Kurt Schwitters (1887–1948) a maga módján dolgozott. Felszedte, amit mások eldobtak: villamosjegyeket, címkéket, kartondarabokat, zsineget, cérnát, gombokat, csomagolásokat. Ezekből nyugodtan és gondosan felépített kollázsokat készített, amelyek inkább költőiek, mint agresszívak.

A munkáit Merznek nevezte. A szó egy bank kivágott hirdetéséből származott, amelyben a Kommerz szóból csak ez a darab maradt meg. Schwitters számára a Merz több lett egy névnél. Egy egész munkamódot jelentett: bármi lehet alapanyag, és a művész új helyet ad neki.

Egyre messzebb ment. Hannoveri házában éveken át építette a Merzbaut, egy kollázst, amely olyan térré nőtt, amelyen végig lehetett sétálni. A második világháborúban elpusztult, ma már csak fotókról és rekonstrukciókból ismerjük.

Aki blokkokból és csomagolásokból készít junk journalt, közelebb áll Schwittershez, mint gondolnád.

Femmage: a nők és a kollázs hagyománya

A hetvenes években két amerikai művész, Miriam Schapiro és Melissa Meyer újra megvizsgálta ezt a történetet. Feltették a kérdést, miért csak akkor számított a kollázs művészetnek, amikor Picasso csinálta. A nők évszázadok óta vágtak, ragasztottak, hímeztek, gyűjtöttek és varrtak. Textilmaradékokból foltvarrott takarókat készítettek, ragasztós albumokat, emlékalbumokat, Valentin-napi képeslapokat és díszített dobozokat.

Schapiro és Meyer nevet adott ennek a gyakorlatnak: femmage. Ez a femme, azaz nő szó és a kollázs, illetve montázs utótagjának összevonása. A hetvenes évek végén egy esszében írták le. A femmage a papírt és a képet háztartási anyagokkal ötvözi, például textillel, csipkével, gombokkal és öltésekkel, és a mindennapi életet egyszerre teszi témává és munkamóddá.

Az ötletük azért olyan erős, mert a scrappert, a foltvarrót és az albumot ragasztgató nőt ugyanabba a sorba állítja, mint a nagy neveket. A különbség sosem a technikában volt, hanem abban, hogy ki csinálhatott művészetet.

A műalkotástól a journalig

A második világháború után a kollázst mindenhol használták: a pop artban, a mail artban, a könyvillusztrációban és a reklámban. A számítógéppel a kivágás és a beillesztés szóként minden menübe bekerült. Közben a kézzel készült kollázs is megmaradt, a művészetben és azon kívül is.

Az art journal és a junk journal mindezen irányzatok egyenes ági örökösei. Talált anyagokkal dolgozol, rétegeket építesz, láthatóvá teszed a széleket, képet és szöveget kombinálsz. Csak éppen nem egy múzeum falán lóg, hanem egy könyvben van, amelyet kinyitsz.

Mit tanulhatsz ezektől a művészektől?

• Használj valódi dolgokat. Egy jegy, egy darab tapéta vagy egy boríték többet mesél, mint egy kép róla. Picasso viaszosvászna azért működik, mert valódi.
• Tegyél egymás mellé ellentéteket. Höch az otthonit a politikaival, a puhát a keménnyel ötvözte, és ettől lett erős a munkája. Egy divatkép egy vonatjegy mellett már történetet mesél.
• Nézd meg a szemetedet. Schwitters megmutatta, hogy az eldobott anyagnak is van kifejezőereje. Tarts egy dobozt blokkoknak, címkéknek és szép betűs csomagolásoknak.
• Hagyd látszani a széleket. A tépett és durván vágott szélek megmutatják, hogy valami ragasztva van, és éppen ez a varázsa.
• Használd a szavakat képként. A különálló betűk és újságdarabok a kubistáknál szürke síkok és egyszerre szövegek is. Néhány kivágott szó akár a journalingod is lehet.
• Gondolj a kontextusra. Egy kép jelentése megváltozik attól, ami mellette van. Mielőtt ragasztasz, próbáld ki, mit hogyan rendezel.
• Vedd komolyan a saját hagyományodat. Amit te az asztalnál ollóval és ragasztóval csinálsz, azt a nők már évszázadok óta csinálták. Ez nem barkácsolás, hanem mesterség.

Holnap tegyél egymás mellé három dolgot, amelyeknek semmi közük egymáshoz: egy címkét, egy fotót, egy szót az újságból. Tologasd őket, amíg nem történik valami. 1912-ben is így kezdődött.